2013. november 16., szombat

Mi van a név mögött?

Már két napja... mióta a előző megjegyzést tettem a párt névvel kapcsolatban, foglalkoztat a gondolat.
Mind jobban és jobban meg vagyok gyöződve, hogy a sok más kisebb, nagyobb hiba mellett Gyurcsány egy sulyos hibát követett el a Demoktratikus Koalíció név választással. Tessen kérem megkérdezni az egyszrű, vagy nevezzem néven a tájékozatlan és műveletlen (buta) választót és le merem foadni ők vannak a nagy többségben, mi is az a KOALÍCIÓ? Micsuda? Infláció, náció, vakáció, inyekció, szenzáció, akció... KOALÍCIÓ? Azt eszik, vagy isszák?
Lehet e a többség szavazatát elvárni egy "azt-se-tudom-mi-a fene" pártra.
Hogy a választó nem tud már lelkesedni a SZOCIALISTA név hallatán, nem csodálom. Ha szaros a gatya ki kell mosni és ha még mindig büdös ki kell dobni.
Vagy. Képzeljünk el egy választási nagygyűlést, a pártvezér lelkesítő szónoklata után a felelkesűlt tömeg egyhangon kiáltja Éljen az Együtt kétezertizennégy! Életünket és vérünket, plus szavazatunakat az Együtt kétezertiennégy nek, nak. Lehet kérem röhögni innen egészen jövő tavaszig. Utánna úgy is a sírás less műsoron. Még négy, vagy húsz évig.

Éljen a Köztársaság!

ami nincs

2013. november 14., csütörtök


Miért nem lehet egy párt, a Köztársaság névvel a zászlaján, meggyöződésem, hogy több választó polgár érezné a közös célt mint bármi más lejáratott, vagy spekulativ párt-név alatt. De ki vagyok én, hogy megjátszam itt az okosat...


2013. november 12., kedd

Már két napja egy buta, nosztalgikus bódulatban leledzek. Kaczender György „A notebook of an incurable romantic” című könyvét olvastam, a ’44-es pesti ostrom, majd az azt követő évek kamasz emlékeit. Hatvanegy néhány éve felejtett epizódok, képek és élmények elevenedtek meg bennem. Nem tudom hálás legyek e az írónak, vagy átkozzam. Nagyon vegyes érzéseket támasztott, a félelemtől való szabadulást, az éhezést majd a tavasszal járó optimizmust, lelkes életszeretet, mind egy szóban foglalva. Felszabadulást.
Legyen örökre átkozott mind az az ostoba, taknyos nyikhaj aki levette a naptárról április 4.-ét, akik szobrot és emlékeket romboltak, és még ma is teszik büntetlenül s adnak helyébe ünnepelni, kétes hírű hősöket, Wittner Máriát meg Horthyt.
Az én generációm lassan kihalóban s velünk az igazság ma tagadott fele is eltűnik. Barátom írta a minap: Az igazságot magukkal viszik a szemtanúk. (a sírba)
Nincs történész aki az igaz történetet, azzal az érzéssel tudná telíteni, amit én és velem együtt azok akik még élnek akkor éreztek mikor végre feljöttünk a dohos, szénszagú zsúfolt pincéből… és csend volt. Már nem volt ágyú dörgés, sziréna, “Achtung! Achtung! Lichtspiele! Lichtspiele! Krokodil groß…”  Vége volt a nagy rémálomnak.
Elővettem egy régen a fiókban heverő, soha be nem fejezendő regény egy részletét ami így kezdődik: Május volt, napsütés. Béke volt a nagy háború után. Még volt a nincs, éhség is, meg vetkőztetés. De béke volt. A félelem már enyhébb, emberi formát öltött. Már nem a belövéstől, a magasban zúgó gépektől, már csak az emberektől féltek az emberek. Ha jól meggondoljuk ez már haladás volt.
Beszerkesztem a Kaláka novemberi számába mint egy emlékeztetőt... igen volt olyan, hogy a háborúnak vége... vége a nagy Hitleri tervnek. A múlt tagadói, hamisítói jó lenne ha gondolkoznának azon, milyen Európát tervezett a nagy Fuhrer... volt e benne helye a Nagy Magyarországnak? Okosok.

2013. november 9., szombat


Ki az antiszemita?

 Szabad-e, lehet-e egy zsidót utálni?

Már régen rájöttem az olyan meggondolatlan kijelentés veszélyére – egy  bizonyos társaságban – hogy én bizony nem szeretem ezt a Netanyahu karaktert, sem azt amit csinál. Noiszen... sunyi, rejtett, még salon antiszemitának is tituláltak. A tény, hogy rajtam kívül még három millió izraeli utálja  (csak 885 ezer szavazott rá) teljesen mellőzendő, nekem szeretni kell a Bibit, különben a barátaim kitagadnak és Vona Gábor ölel a keblére.
 
 Egy vallomással tartozom!
 
 Én útálom a zsidókat... mind a kettőt.
 
Neveket is írhatnék ide, de az ugye nem illik. Ha netalán tán, akár melyik is olvasná ezt a bejegyzést – amit  komolyan kétlek – úgy  is magukra ismernének, másokra meg nem tartozik a személy azonosságuk.
Nevezzem őket X, Y-nek.
Azon kívül, hogy mind a kettő zsidó, vagy mondhatnám magyar zsidó van egy közös jellemzőjük is, mindkettő egykoron barátom is volt.
 

X, Nem csak szélhámos és tolvaj, de mint kiderült, még professzionális tekintélyét is munkatársai ötleteinek, munkájának kisajátításával öregbítette. Miután barátságra hivatkozva, engedtem a rábeszélésnek, hogy hosszadalmas nehéz fizikai munkával megmentsem a financiális bukástól. A benyújtott öt ezer dolláros számlát – minimális munkabér, de többnyire vásárolt anyag – egy  ezerötszáz dolláros csekkel dobta vissza, és „go fuck yourself” magyaros eleganciával vetett véget egy negyven éves barátságnak. Hogy még utána hat hónapig  az én hitelkártyám számára váltotta ki a gyógyszereit a patikából csak hab a tortán. Az csak tévedés volt, szabadkozott. Azóta is útálom.

Y, Ma nem beszél magyarul, egy sose volt British Imperial akcentust imitál kisebb nagyobb sikerrel, ő aki lelkes kis magyar úttörő olyan szépen beszélte a nyelvet, hogy a Kossuth rádió gyermekműsorában volt bemondó, ő a magyar szinész (jövendő) aki Adyt, József Attilát szavalt és verbunkost táncolt a János vitézben. Elkövette azt a végzetes hibát, hogy a forradalom hevében mellém csatlakozott és azzal karrier lehetőségei a világot jelentő deszkákon megfogyatkoztak. Maradt a disszidálás, oda se neki... Bécsben aztán felfedezte, hogy ő zsidó.
A Joint.
A jó barátság még virágzott amíg szállásra, filmes technikai tanácsokra volt szükség, de kinőttek a fióka szárnyai és ő repült. Feledve múltat, barátságot és anyanyelvet. Útálom, no nem annyira mint Xet, úgy 6-7 a tizes skálán.

Szóval utálok két zsidót... az igazság az, ha történetesen hottentották lennének akkor is utálnám őket. Igen, de azért nem nyomnának egy bélyeget a homlokomra.
 
 
Komoly dolog ám az antiszemitizmus, a magyar tudat évszázados tradíciója, kisebb nagyobb mértékben mindannyian fertőzve vagyunk, nem csoda hát, ha aggaszt az én kis magán ügyem két volt barát esetében. No, meg a Netanyahu.
 
 
Talán jobb lett volna nem is beszélni róla.
 
 

2013. november 8., péntek

Új Magyar Kommunikációs Etikett.

Rule No:3

Kérdezz-Felelek.

Különösen kormány szóvivők (szófósók) figyelmébe.
Ha valaki egy kellemetlen kérdést tesz fel, a "de bezzeg" szabály lép életbe. Azonnnal másra kell terelni a szót, lehetőleg,  a  feltett kérdéstől teljesen idegen, könnyedén ferdíthető témára.

2013. november 4., hétfő

Oda-se-neki!

Magyar vagyok, Magyar. Magyarnak születtem...
Oda-se-neki! Végy be két aszpirint, tégy rá hideg borogatást és egy kis szerencsével reggelre elmúlik.
Tán, még európaivá is vedlessz a végén. Vannak még csodák.

2013. november 1., péntek

Aszodják, hogy a jó pap holtig tanul... miszerint nekem - remélem - maradt még egynéhány évem, hogy okososdjak.Kaptam is én az elmúlt napokban egy alapos leckét, emberismeret és szerénység ügyben. Az vesse rám az első követ aki még nem sértődött meg és húzta magára a takarót, elbújva az igazságtalan világ elől. Segítségért kiáltottam és nem jött senki, úgy éreztem, hogy magamra maradok és  a sértett fele az énemnek rátromfolt a józanabbikra. Mentségemre legyen mondva, hogy a vélt, vagy valóságos sértelem között semi különbség nincs... mind a kettő egyformán fáj s nekem fájt.
Aztán jött a lecke.
Na, te vén barom...
...és most itt köszönöm meg, egyenként és együttesen minden jóbarátnak a jó szót, a bátorítást és szeretetet.
 
És ha valaki még kételkedne? Itt a bizonyíték: Nem csak a jó pap...

2013. október 29., kedd

Az elmúlt pár nap alatt, számtalan levelet kaptam, barátok, munkatársak és még néhány olvasó is, tárgyilagos, de többnyire elfogult együttérzéssel igyekeztek meggyőzni, hogy miért lenne fontos a Kalákát életben tartani. A felsorolt példák, apró sikerek idézete, hagyományok és az irodalom iránti vállalt kötelességre való emlékeztetés sem volt olyan mértékben hatással a véleményem megmásítására, mint az egyetlen, igazi jó magyar honfitársam névtelen bejegyzése a naplómba:
Íme idézem:
na verge ez is bedöglött még egy Magyar gyülölö banda eltünik, hova megy majd ez a sok zsidó, meg buzi cigány KÖLTÖ”
Ha más nem is, de ez elég ok arra – hogy egy őszinte bocsánatkéréssel az elhamarkodott határozatért – most, megújult  energiával tovább folytassuk.
A Kaláka él.

2013. október 27., vasárnap

...és itt van még egy tényező, amiről én magam is gyakran elfelejtkezem és következés képen, mindenféle bajba keveredem - nyolcvannégy éves vagyok. (100-16=84) Tessék kérem figyelembe venni. Mint egy bárcás vén trotyli túl érzékeny, kevésbé tolerant az emberi fogyatékosságokat illetően.
Szívet, lelket melegítő levelek vártak ma reggel, munkatársak főleg, de egy néhány valódi olvasó is akik sajnálattal vették tudomásul a hírt a Kaláka elmúlásáról.

A levelek ismételten említik az anyagi problémákat a hasonló kiadványok életében, illetve az elkerülhetetlen likvidálásban.

Tévedés ne essék a Kaláka esetében sosem volt "pénz probléma". Költségeket, úgy-ahogy minden nehézség nélkül tudtam fedezni, a web oldal működtetése lényegében nem olyan költséges, nincs iroda vagy személyzeti kiadás. Reggel négykor leülök az íróasztalhoz és a "szerkesztőségi órák"elkezdődnek. Közben kiengedem a macskát, mire eljön az ideje reggelit készítek a páromnak, közben bejelentkezik a versrovat szerkesztője a világ másik oldaláról, és beszámol a napi  hírekről amiről én már két novella olvasása közben már úgy is értesültem a hazai lapokat olvasva.

Meg kell valljam, hogy a nyitó oldalon látható link: "költség hozzájárulás" csak egy olyan kozmetikai micsuda, mint a férfi mellbimbója, lényegében semmi funkciója nincs, ami be is bizonyosodott, hiszen az elmúlt tizenegy évben egyetlen "hozzájárulás" jött be. Ötven dollár (50) Ruttkai Krisztinától.

Hát nem megható? Krisztina, egy személyben képviselte a több mint százezer (belépés) irodalomra éhes Magyar olvasót. Megáll az ész, hogy egy törékeny nő mire képes. Köszönöm.

Nem pénz, közöny! Csak az én ügyem, a másik törődjön a sajátjával. Azok akik kis jóakarattal, segíthettek volna a kiadvány népszerűsítésesben, nem tettek semmit, az ismételt kérelem ellenére, mert az volt a kényelmesebb,vagy nem is gondoltak arra, hogy egy csónakban ülünk, együtt süllyedünk, vagy érkezünk a túlsó partra.

Más nem történt, minthogy én kiszálltam, keresek egy másik, barátságosabb csónakot.

2013. október 26., szombat

Hát Igen!

Tizenegy év után megszűnik a Kaláka. Életemnek egy nagy és fontos részétől válok meg, önkéntesen, egy lassú de hosszadalmas folyamat következményeként. Mint a búvó patak, a kétely és reménytelenség a felszín alatt csordogált már régen, újra mag újra felmerült bennem a kérdés, kit érdekel ma egy tradicionális, értelemre és érzelemre ható irodalom? Minden hónapban újra kezdtem, leveleket írogattam... leveleket amikre rendszerint választ sem kaptam. Nem kértem én semmi mást, mint egy-egy jó szót, hogy egynéhány új olvasóhoz jusson el a hír, hogy vagyunk. Közben láttam, hogy csökken az olvasottság. Próbáltam magyarázatokat gyártani... most itt az ünnep, nyár van, most a csillagok állása nem kedvező. Az igazság az, hogy egy kollektív fásúltság és közöny inkább valós magyarázat mint bár mi más.

Kellett egy lökés, egy alapos seggberugás, hogy átbukjak az én saját Rubiconomon, megtette azt nem más mint az általam oly nagyra tartott és tisztelt publicista: PuPu. Ha jól meggondolom, még köszönet is jár érte, egy kissé fájdalom mentessé tette a döntést.

Megszűnt a Kaláka.

Az a néhány igazán tehetséges és szeretetre méltó munkatárs akinek a műveit publikáltuk, talál majd új otthont, vagy gyűjti a kincseit a fiókban, egy jobb időre várva.

Adios amigos, hasta la vista.